Közösségi program portál
és helykereső

Buñuel-filmklub VI.: A burzsoázia diszkrét bája

Hozzáadás a Google naptáramhoz
"Egy évvel később, amikor a film nominated lett, vagyis Hollywoodban beválasztották az Oscar-díjra esélyes filmek közé, mi pedig már a következő tervünkön dolgoztunk, négy ismerős mexikói újságíró ránk talált, és eljött ebédelni az El paularba. Ebéd közben feltettek pár kérdést, és jegyzeteltek. Természetesen azt is megkérdezték:
- Mit gondol, don Luis, megkapja az Oscar-díjat?
- Igen - mondtam halálos komolyan -, meg vagyok győződve róla. Már lefizettem nekik a huszonötezer dollárt, amit kértek. Az amerikaiaknak pedig sok mindent lehet a szemükre vetni, de hogy a szavukat állják, az biztos.
A mexikóiak nem vették észre a gúnyt a szavaimban. Négy nap múlva meg is jelent a mexikói újságokban, hogy huszonötezer dollárért megvettem az Oscar-díjat. Botrány Los Angelesben, telex telexet ért. Silberman befut Párizsból, rettentő mérges, és kérdi, hogy mi a fene ütött belém. Ugyan már, ártatlan tréfa az egész, válaszolom neki.
Lassan elülnek a hullámok. Eltelik három hét, és a film megkapja az Oscart, így aztán széltében-hosszában mondogathattam:
- Az amerikaiaknak sok mindent lehet a szemükre vetni, de hogy a szavukat állják, az biztos."

"Az is előfordul, hogy pusztán szórakozásból a jó öreg pokolra gondolok. Köztudott, hogy már nincs se tűz, se vasvilla, a modern teológusok szerint a pokol egyszerűen az isteni fénytől való megfosztottság állapota. Látom magam, amint ott lebegek az örök sötétségben, ott lebeg a testem, a zsigereim, hiszen azokra a feltámadásnál szükségem lesz. Egyszer csak nekem ütközik egy másik test a pokol űrjében. Egy sziámi férfi az, aki kéterez éve halt meg, mert leesett egy kókuszpálma tetejéről. Aztán eltávolodik a homályban. Eltelik több millió év, aztán megint a hátamhoz koccan egy test. Napóleon markotányosnője. És így tovább. Úszkálok egy darabig ennek az újfajta pokolnak a félelmetes ködében, aztán visszatérek a Földre, hisz egyelőre még itt vagyok."

"Most, hogy nemsokára kilehelem a lelkem, gyakran képzelek el egy utolsó tréfát. Magamhoz hívom azokat a régi barátaimat, akik ugyanolyan meggyőződéses istentagadók, mint én. Szomorúan körbeállják az ágyamat. Akkor beállít egy pap, akit én hívtam. A barátaim legnagyobb felháborodására meggyónok, feloldozást kérek a bűneim alól, és felveszem az utolsó kenetet. Aztán átfordulok a másik oldalamra, és meghalok.
De vajon marad-e az embernek annyi ereje, hogy még akkor is viccelődjön?"

Luis Buñuel: Utolsó leheletem (ford. Xantus Judit)

Feltöltés

HTML-sütiket használunk az iszeged folyamatos fejlesztésének elősegítésére.